The Black Crowes / Shake Your Money Maker

Megjelenés éve: 1990

Vannak zenék, amik életünk kulcsjelenetei alá vágott filmzene gyanánt elidegeníthetetlenül tapadnak egy-egy érához. Bármikor meghalljuk őket, megbízhatóan felidézéik azokat a bizonyos jeleneteket, mintha függetleníthetetlenek volnának azoktól. Mindegy, mennyi év telt el közben, vagy, hogy hány más alkalommal csendült fel az adott dal.

A Hard to Handle a Black Crowestól számomra már mindig a Retronautákat jelenti. Volt ez a banda valamikor régen, négy tehetséges és szeretnivaló sráccal, akiknek a lelkesedése menthetetlenül átragadt mindenkire, aki akár csak egyszer is látta-hallotta őket élőben játszani. Folyton marháskodtak, de a már-már szétesésig laza fiúk valójában komoly, igényes zenekart alkottak. És ahogy ebben a pöttöm országban az már lenni szokott, egy idő után nem ment tovább a szekér. Talán igazán el sem indult soha.

A Shake Your Money Maker egy jóízű blues-rock album, amit imádok a Twice as Hard testes indulásától a Stare it Cold utolsó dobjáig. Ám Black Crowes ide vagy oda, a Hard to Handle-nél mindig a Retronauták jelennek meg lelki szemeim előtt, a fülembe cseng, ahogy ők tudták játszani ezt a dalt, és felidézem a Biga által egymilliószor emlegetett jelmondatot: "Széles terpesz, rock n' roll!"

Matchbox Twenty / North

Megjelenés éve: 2012 

Adott egy zenekar, amelyet az ember lánya a nagy kedvencei között tart számon, és amely, fájdalom, hosszú évekig kevés aktivitással vághat fel. Először tartanak egy öt éves szünetet, hogy azután mindössze egy besztof válogatással térjenek vissza, rajta alig néhány új dallal, majd újabb öt évig hullaszag. A frontember időközben megjelentet két szólóalbumot; a közönség találgat, hogy a zenekarból lesz-e még valaha valami. Egyszer csak kipattan a hír, hogy új albumon dolgoznak. 

A világnak mégiscsak van értelme, állapítom meg, ha a Matchbox Twenty nem tűnik el a süllyesztőben. Be kell vallanom, hogy nekem nem igazán tetszett Rob Thomas szólómunkája, és alig várom, hogy újra megtapasztalhassam azt a dögös, ugyanakkor keserédes hangzásvilágot, ami miatt a Matchbox Twenty egykoron a kedvenceim közé soroltatott. 

Ám ahogy telik az idő, felüti bennem a fejét a kisördög. Aggodalmaskodni kezdek. Remélem, jó lesz az album, de mi van, ha csalódást fog okozni a banda? Ennyi év alatt összegyűlhetett jópár ütős dalötlet, de mi van, ha az egész anyag inkább erőlködésszagú lesz? 

Kijön az első kislemez, a She’s So Mean, és egy kicsit becsapva érzem magam. Túlontúl fogyaszthatónak találom a számot, talán egy kicsit butának; de főként úgy érzem, nem nekem, a régi követőnek szól, hanem azoknak a fülébe igyekszik belemászni, akik nem ismerik még a zenekart. 

Amikor először meghallgatom a North című lemezt, próbálok rongyot tömni a kisördög szájába, próbálom pozitív szemlélettel befogadni a She’s So Meanen felüli 11 új dalt. Kellemes háromnegyed órát nyújt az album, de semmi egetverő nem történik, a Hűha!-élmény elmarad. A Matchbox Twenty megbízható zenekar maradt, de olyan is lett, amilyen eddig sosem volt: bejósolható. 

A MB20 hivatalos honlapja

MB20 a Facebookon 

MB20 a Twitteren

Rob Thomas a Twitteren

Queens of the Stone Age / Era Vulgaris

Megjelenés éve: 2007

Megyek az utcán, kellő hangerővel önti el a hallójárataimat a Queens of the Stone Age zenéje, és egy hosszú és bonyolult asszociációs sorozat végén az egyetemi éveimnél lyukadok ki. Hogy akkoriban mennyire más zenétől éreztem úgy, hogy élek, és hogy mennyire azt hittem, már felnőttem, és már csak árnyalatnyit változhat legfeljebb, hogy mit fogok kedvelni. Most pedig, bő tíz évvel később, távolról sem érzem úgy, hogy felnőttem, messze vagyok már a zenei felfedezőutam egyetemi állomásaitól, de gyanítom, remélem, hogy az út végétől is.

Most a Sick, Sick, Sick meg a Misfit Love kell ahhoz, hogy bevigyenek a lábaim a buszmegállóból a melóhelyre, a szünetekben a Battery Acid pörög a fejemben; ami pedig akkor, régen megnövelte a pulzusszámomat, most már csak kellemes nosztalgia.

Nick Hornbynál olvastam a 31 dalban, hogy ő, ahogy korosodott, egyre inkább tudott megkedvelni csendesebb zenéket. Én mintha pont ellenkezőleg lennék, egyre jobban húzok a nyers hangzáshoz. Vagy csak nem korosodom még eléggé. De változom, annyi szent.

Jeff Healey élete

Jeff Healey: Mess of Blues (2008)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú a messzi Kanadában, aki egész pici korában elveszítette a látását egy öröklött betegség miatt. Három éves volt, mikor az első gitárjával megismerkedett, s hogy, hogy nem, az ölébe fektetve kezdett játszani rajta. Az új technika aztán védjegyévé vált, és végigkísérte őt igen sikeres zenei pályáján. Ez nem mese; ez Jeff Healey élete.

Jeff természetesen végigzenélte már a kamaszkorát is, játszott együtt egy kazal neves művésszel, sőt, még mozifilmben is szerepelt a zenekarával: ők voltak a banda az Országúti diszkóban. Időközben megtanult trombitálni is, és a blues melletti másik szenvedélyének, a jazznek is több nagylemezzel és számtalan koncerttel hódolt. Torontóban alapított, a mozifilm címe után elkeresztelt klubja, a Jeff Healey's Roadhouse mai napig is igényes jazz-, blues- és alternatív művészek fellépőhelye.

Nekem persze a bluesos vonala áll igazán közel a szívemhez, és a Mess of Blues ebből is egy gyöngyszem. Sajnos ő maga már nem élte meg az album kiadását. Három évvel ezelőtt, mindössze 42 évesen halt meg rákban.

Források, linkek:

Jeff Healey hivatalos honlapja
JH a Facebookon

Eklektikus kirándulás

John Paul Jones: The Thunderthief (2001)

John Paul Jonest már méltattam korábban is. Tekintve, hogy mennyire le voltam nyűgözve akkor, szinte csoda, hogy két évet vártam, hogy a második szóló lemezét is meghallgassam.

Elsőre nem volt könnyű mit kezdenem a Thunderthief kilenc dalával. Egy-két szám a Zooma egyenes folytatásának hangzik, de a többi egész más területeket jár be. Ráadásul John Paul Jones ezúttal már az éneklésig is elmerészkedett négy szerzeményében, és bizony nem az volt az első benyomásom, hogy őt az Isten is énekesnek teremtette.

Az instrumentális számok mindenesetre azonnal szíven ütöttek. A Hoediddle című, amelyik egy hosszú előjáték után egy nagyon dögös, a meghatározhatatlanságig eklektikus valamibe csap át, rögvest a kedvencem lett. A Leafy Meadowsban főszerephez jut az a testes, tekintélyt parancsoló basszus, amit egyszerűen imádok. A Shibuya Bopban a zúzást egy japán kotón játszott dallam egészíti ki, és tökéletesen odaillőnek hat.

Idővel a vokális számokat is megkedveltem. A Thunderthiefben igazából nem is énekel a bácsi, hanem csak bemondja a szövegrészeket, és ez jól is áll ennek a sötét hangulatú szerzeménynek. Az Ice Fishing at Nightban olyan, mintha az ember lányának a kedvenc nagybátyja fakadna dalra: nem kifogástalan, és mégis olyan kedves (a zongorától pedig sírni kell).

Csak hát az Angry Angry a maga punkos hangzásvilágával annyira kiugrik a többi közül. Egy albumkritika szerint ez a szám tulajdonképpen az öntelt, a világgal értelmetlenül haragban álló ember paródiája, amit John Paul Jones úgy vehetett fel, hogy közben el kellett fojtania a nevetést. Lehet benne valami, de ha a végén mégsem került volna fel ez a dal a lemezre, nekem ugyan nem hiányozna.

Előtte és utána viszont csoda van.

Források, linkek:

Albumkritika a tagtag.com-on
John Paul Jones hivatalos honlapja
JPJ a Facebookon

Rövid repülés

The Jimi Hendrix Experience: Axis: Bold as Love /1967/

A Wayne világát néztem a tv-ben, és megszólalt benne ez a nagyon dögös szám, a Foxy Lady. Akkor jöttem rá, hogy szart se tudok Jimi Hendrixről. Hogy ismerni a Crosstown Trafficet, haloványan emlékezni az All Along the Watchtowerre, mindez nulla, két kis pont csupán a tátongó űr kellős közepén.

Végighallgatván azután a Jimi Hendrix Experience albumait olyasféle érzés fogott el, mint amikor közelebbről megismerkedtem a Led Zeppelin zenéjével: hogy mindezidáig alaptalanul mondtam, hogy tudok ezt-azt a rockzenéről. Mintha az angol szakon kihagytam volna Shakespeare-t.

A Little Winget persze hallottam már korábban, de valahogy csak most csapódott le bennem úgy igazán. Talán ehhez is fel kellett nőnöm...

Ha egyvalamit felróhatnék Jiminek, az az volna, hogy túlságosan rövid dalokat vett fel. Nekem, aki a Who 8 és fél perces Won't Get Fooled Againjén meg a Led Zeppelin szintén 8 és feles Kashmirján szocializálódtam, a Little Wing a maga 2:24-ével olyan kurta, hogy mire észreveszem, hogy elkezdődött, jószerivel már véget is ér. Bizsergésig fecsigázza az ember lányát, aztán meg semmi. Pedig hátborzongatóan gyönyörű szerzemény, amit érdemes lett volna még nyújtani.

A koncertjein, gondolom, Jimi sem állt meg 2:24-nél.

Képzelt történet egy dal születéséről

Live: The Distance to Here /1999/

 "Its about things getting real quiet enough so that one maybe hears something like the dolphin's cry." (Ed Kowalcyk) 

- Gyerekek, szar van a palacsintában - jelenti ki Ed Kowalcyk, a Live zenekar énekese keserűen, és a gravitációra bízza az immár gyűrött papírlapot, amelyre pillanatokkal ezelőtt még ép állapotában meredt.
- Na mi van? - kérdi Chad Taylor némi csodálkozással a hangjában, bár tekintetét nem emeli fel az ölében pihenő elektromos gitárjáról. 
- Nem tudom befejezni ezt a rohadt dalt - feleli Ed. 
- Melyiket? 
- A "Love Will Lead Us"-t. A refrén harmadik sora egyszerűen nem áll össze, és... 
- Hohó! - vág közbe Patrick Dahlheimer. - Arról nem volt szó, hogy ez lesz a címe. Ilyen dalban én nem pengetek. 
- Nyugi, Pat - inti le Chad Gracey, a dobos. - Hol akadtál el, Ed? Mondd el, ami már megvan. 

Ed Kowalcyk válasz helyett belerúg az összegyűrt papírba, amely a dobos lábai előtt ér földet. Chad szó nélkül lehajol érte, kisimítja a lapot, és olvasni kezd. 

Love will lead us, alright
Love will lead us, she will lead us
Can you hear ?????
See the road rise up to meet us
It's in the air we breath tonigh
Love will lead us, she will lead us

- Nem rossz - jegyzi meg aztán.  

Ed vállat von, mintha azt mondaná: ez nem újdonság.

- De a többi szám rendben van, nem? - szólal meg egy percnyi csend után Chad Taylor, nem is annyira kérdő hangnemben, mint inkább kijelentőleg, választ sem várva. - Akkor meg fejezzük be ezt is, és gyerünk a stúdióba. 
- De nem érted meg, baszki, hogy nem megy? - emeli fel Ed Kowalcyk a hangját.
- Jaj, nem kell ebből ekkora ügyet csinálni - közli higgadtan Chad Taylor. - Figyú, Pat. Mondd ki az első dolgot, ami most eszedbe jut.
- Üvölt a delfin - vágja rá Patrick Dahlheimer. - Izé... - teszi hozzá bizonytalanul.
- Ez remek - állapítja meg vigyorogva Chad Gracey. - Can you hear the dolphin's cry?
- Verjetek meg, de ez olyan kurva idétlen, hogy szinte jó - mondja Chad Taylor.
- The Dolphin's Cry: ez címnek is mehetne -  helyesel Patrick Dahlheimer. 
- Álljatok le, gyerekek - hőzöng Ed Kowalcyk. - Vegyétek már észre, hogy ennek semmi értelme. 
- Most őszintén, Ed - feleli Chad Taylor. - Szerinted ki fog ezzel foglalkozni? Fasza zenét írtunk, a többi szöveg is jó, akkor meg? 
- Ha meg valaki agyalni akar rajta, úgy kell neki - vélekedik Chad Gracey. - Úgyis azt fogja hinni, hogy ez valami elvont gondolat, amit ő nem érthet meg. Vagy utóbb ki is találhatunk rá valami marhaságot, mint magyarázat. 

Ed Kowalcyk leül, és szótlanul fontolgatja az elhangzottakat. 

- Tudsz jobbat? - kérdi Chad Taylor. 
- Nem. 
- Akkor ezt meg is beszéltük - zárja le Chad Gracey a beszélgetést, miközben visszanyújtja Ed Kowalcyknak a kisimított papírlapot. Ed vállat von, és leírja a dalszöveg utolsóként megszületett szavait. 

***

A fenti történet teljes egészében a blog szerzőjének az agya szüleménye. Bárminemű egyezés a valósággal pusztán a véletlen műve. 

Linkek: 
Ed Kowalcyk magyarázata a Songfacts.com-on
a Live hivatalos honlapja
Live a Facebookon