John Paul Jonest már méltattam korábban is. Tekintve, hogy mennyire le voltam nyűgözve akkor, szinte csoda, hogy két évet vártam, hogy a második szóló lemezét is meghallgassam.
Elsőre nem volt könnyű mit kezdenem a Thunderthief kilenc dalával. Egy-két szám a Zooma egyenes folytatásának hangzik, de a többi egész más területeket jár be. Ráadásul John Paul Jones ezúttal már az éneklésig is elmerészkedett négy szerzeményében, és bizony nem az volt az első benyomásom, hogy őt az Isten is énekesnek teremtette.
Az instrumentális számok mindenesetre azonnal szíven ütöttek. A Hoediddle című, amelyik egy hosszú előjáték után egy nagyon dögös, a meghatározhatatlanságig eklektikus valamibe csap át, rögvest a kedvencem lett. A Leafy Meadowsban főszerephez jut az a testes, tekintélyt parancsoló basszus, amit egyszerűen imádok. A Shibuya Bopban a zúzást egy japán kotón játszott dallam egészíti ki, és tökéletesen odaillőnek hat.
Idővel a vokális számokat is megkedveltem. A Thunderthiefben igazából nem is énekel a bácsi, hanem csak bemondja a szövegrészeket, és ez jól is áll ennek a sötét hangulatú szerzeménynek. Az Ice Fishing at Nightban olyan, mintha az ember lányának a kedvenc nagybátyja fakadna dalra: nem kifogástalan, és mégis olyan kedves (a zongorától pedig sírni kell).
Csak hát az Angry Angry a maga punkos hangzásvilágával annyira kiugrik a többi közül. Egy albumkritika szerint ez a szám tulajdonképpen az öntelt, a világgal értelmetlenül haragban álló ember paródiája, amit John Paul Jones úgy vehetett fel, hogy közben el kellett fojtania a nevetést. Lehet benne valami, de ha a végén mégsem került volna fel ez a dal a lemezre, nekem ugyan nem hiányozna.
Előtte és utána viszont csoda van.
Források, linkek:
Albumkritika a tagtag.com-on
John Paul Jones hivatalos honlapja
JPJ a Facebookon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése