Billy Ray Cyrus: Back to Tennessee /2009/
Meg kell hagyni, hogy Hannah Montana, vagyis Miley Cyrus kifejezetten ügyes csajszi; de köztudott, hogy engem mindig is jobban érdekeltek a fiúk, így inkább a hölgy apukájának a munkájának néztem utána egy kicsit. Volt minek, mert apu nem ma kezdte az ipart.
Miley még kósza gondolat sem nagyon volt, amikor Billy Ray már bárokban zenélgetett, majd 1992-ben kiadta első nagylemezét, a Some Gave All címűt, amelynek a Back to Tennessee (a válogatáslemezeket nem számítva) a tizedik követője. Noha az albumok változó sikereket értek el, Billy Ray Cyrus már bőven lánykája színre lépése előtt ismert és elismert művész volt.
A biztonság kedvéért azért erre a korongra felkerült egy Mileyval készült duett is, de egyébként hivatalos honlapja szerint Billy Ray a Back to Tennesse-vel saját gyökereihez tér vissza. Ahogyan ő maga mondja: "Ez az album minden, ami én vagyok e pillanatban. Minden, amin keresztül mentem, és minden lépés, ami ide vezetett." Mondjuk, ezt a gyökerekhez visszatérős szöveget én mindig is gyökér dumának tartottam, de azt elismerem, hogy a lemez hangzásvilága tényleg nagyon autentikus és hiteles.
Ami azonban engem szíven üt, az a dögös, fémes, helyenként már nyers valami, amit a Love is the Lessonban és különösképp a Real Gone-ban csíphetünk fülön (utóbbinak mellesleg Sheryl Crow társszerzője).
Dalai tanúsága szerint apu bizony épp olyan vagány, mint amilyennek látszik, ebben a műanyaggal teli világban pedig az ilyesminek duplán örvend az ember lánya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése