Robert Plant and the Strange Sensation: Mighty ReArranger /2005/
Robert Plantnak ahány arca van, annyiféleképpen lehet beleszeretni. Lehet sokáig elmenni mellette, aztán hirtelen rácsodálkozni és menthetetlenül szerelembe esni, mint a Led Zeppelines Kashmir esetében. Lehet elutasítani, aztán valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság okán mégis elmenni a második randevúra, és beismerni a tévedést, ahogy a Alison Krauss-szal való koprodukciójával, a Raising Sanddel történt. Lehet kerülgetni, érezvén, hogy van benne valami, de még tovább keresni hozzá a kaput, mint a '82-es és '83-as szólólemezeihez. És lehet egy csapásra, első hangra elcsábulni, mint a Mighty ReArranger felé.
Friss vér lüktetése járja át az egész albumot az első szám afrikai dobjaitól kezdve egészen az utolsó hangig, annak ellenére, hogy Plant úr zenekarával 57 évesen vette fel a lemezt. Nem hiába mondják, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát -- Robert Plant a szűnni nem akaró kíváncsiságával és lelkesedésével lélekben ma is éppen az az energetikus fiatalember, akit a Led Zeppelinben megkedvelt a világ, csak éppen a tapasztalata jóval nagyobb.
Éppen erre a lüktetésre volt szükségem. Az egyik kollegám ajánlotta Plant úr már említett 1982-es és '83-as szólóanyagait, mikor kiderült, hogy szeretem a Led Zeppelint. Azt mondta, ezek a számok kicsit másabbak, de bizonyosan tetszeni fognak, és idővel rámnőnek majd. Valóban, érzem én, hogy mind a Pictures at Eleven, mind a The Principle of Moments jó album, és szívesen hallgatom róluk a számokat, de egyikben sincs meg az az elemi erő (vagy egyelőre nem találom bennük), ami úgy elkapott volna engem már első hallgatásra, mint ahogyan a Mighty ReArranger. A gondolkodó, kissé befelé forduló dalok után szinte felráztak a 2005-ös szerzemények. Pedig ezek sem szűkölködnek mondanivalóban (kutyából nem lesz szalonna), csak mintha egy egész más pontból tekintenének a világra.
Jonathan Ringen, a Rolling Stone magazin kritikusa szerint a változás oka abban van, hogy Plant kibékült a múltjával, korábbi törekvéseivel szemben már nem harcol foggal-körömmel a "Led Zeppelin énekese" címke ellen. Újszerű felvételeket tett le az asztalra, de az a bizonyos belülső fekete kutya megint hallatja a hangját.
Ezek után persze érdekes újfent elővenni a Raising Sandet, ahol alszik a fekete kutya... És ami azt súgja, a bácsi továbbra sem fog a babérjain ülni. Kíváncsi vagyok, mi lapul még a tarsolyában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése