John Paul Jones: Zooma /1999/
Miután sok-sok Led Zeppelint hallgattam, és rábukkantam Robert Plant szólóanyagaira is, elfogott a kíváncsiság, hogy vajon az egykori zenekar másik két még élő tagja mivel foglalatoskodott a zenekar felbomlása óta. Azt tudtam, hogy Jimmy Page a zeneiparban maradt, és arra is emlékeztem, hogy a '90-es években összeállt Robert Planttal, hogy néhány régi Led Zep-nótát újragondolva játszanak el az MTV Unplugged sorozat keretében. Az utóbb egész turnévá növekvő projektbe az egykori basszusgitárost, John Paul Jonest, ki tudja, miért, nem vonták be. Ő vajon mit csinált mindezidő alatt?
Tekintve, hogy Jones már a Led Zep előtti éveit is egészen 14 éves kora óta zenészként töltötte el, nem csoda, hogy az 1980-as feloszlás után sem fogott másba. A 60-as évek számára egy merő stúdiózás volt; a Led Zep alakulásakor, 1968-ban, megszámlálhatatlan sessionzenészi, zenei rendezői és hangszerelési munkával a háta mögött elismert szakembernek számított, aki új kihívásokat keresett (22 évesen!). Így nincs semmi meglepő abban, hogy később sem fordított hátat a zeneiparnak.
1980 tehát csak váltást jelentett Jonesnak, nem befejezést, és a következő 16 év megint egy egész sor figyelemreméltó bejegyzést hozott a diszkográfiájába. Főként producerkedett, de közreműködött filmzenékben, albumokon, és hangszerelt is. (Csak úgy kósza példaként három album, aminek a papírján megtalálható a neve: Peter Gabriel: Us, REM: Automatic for the People, Brian Eno: Nerve Net). 1996-ban azonban félrevonult, és első szólólemezén kezdett el dolgozni.
A fentiek ismeretében nem is tudtam, tulajdonképpen mit várjak az albumtól. Vajon Zeppes lesz vagy valami egészen más? Vajon fogyasztható lesz, vagy csak a szakmailag hozzáértők tudnak mit kezdeni vele? Vajon örömet szerez, vagy frusztrálni fog?
Ám az első dal, a címadó, rögvest elhessegetett minden kérdést, s helyettük lelki szemeim elé idézte egy lázas, feldúlt dzsungel képét, akárha egy lezuhant repülőgép roncsai közül léptem volna ki. Különös kirándulásra kalauzolt a lemez kilenc száma azóta már többször is, és ahogyan az a jó filmekkel is lenni szokott, mindig találok valamit az újabb túra alkalmával, amit korábban még nem vettem észre. Közben pedig mindig rácsodálkozom, hogy mennyire profi ez az anyag a legapróbb részletekig, holott nem csodáról van itt szó, pusztán majd' 40 évnyi tapasztalatról.
Mondanom sem kell, a bácsi azóta sem tétlenkedik. Én pedig ezentúl rajta tartom a szemem-fülem.
3 megjegyzés:
Még csak a Zooma-t hallgattam meg, de valóban igaz, amit mondasz... a dzsungelkép előttem van.
U.i.: Köszi a blogot, mert tényleg sok, eddig számomra ismeretlen dallal találkozok így :)
Köszönöm a kommentet. Nagyon örülök, hogy tetszik a blog :)
Azt hiszem, hogy így én magam is sokkal több új zenét ismerek meg, mint egyébként, a blog nélkül tenném :)
Remek basszus, a Grind meg egy kis ZZ Top-ba oltott Pearl Jam-re emlékeztet. Köszönöm a dalokat.
Megjegyzés küldése