Minél több filmzenét hallgatok meg, annál inkább erősödik az érzésem, hogy a filmzenék tulajdonképpen köztes műfajt alkotnak a zene és a mozi között. Hallgatom ezeket a számokat a Veronica Mars című sorozathoz tartozó albumról, és egymás után jönnek elő a képernyőn látott jelenetek, hangulatok. Esetenként annyira odaillő dalok csendülnek fel, hogy szinte nem lehet nem elgondolkozni: vajon direkt a filmhez írta valaki ezt a zenét és ezt a szöveget, vagy csak valaki ennyire ügyesen válogatott?
Leginkább a Pick Up the Phone-nál kattogott ez a fejemben. Van egy rész a sorozatban, amelyikben Veronica nem hallja meg, hogy telefonja van, pedig az édesanyja hívja, aki hónapokkal korábban megszakított vele minden kapcsolatot. A dal szövegében pedig a következőt halljuk:
"Pick up the phone and answer me at last
Today I will step out of your past"
Today I will step out of your past"
Majd pediglen a zenekar, a Notwist hivatalos profiljából az imeem.com-on kiderül, hogy a dal már három évvel a sorozat előtt létezett. Bizony, valaki ügyesen válogatott.
Ennek ellenére lehetetlen megszabadulni a kapcsolástól, számomra a Pick Up the Phone most már mindig hordozni fogja ezt a jelenetet is, túl azon, amit nekem személyesen jelent.
Az a kérdés pedig még ingoványosabb talajt jelent a lábam alatt, hogy vajon "civilben" tetszett-e volna a dal ennyire? Ha nem láttam volna a sorozat ide vonatkozó epizódját előzőleg, vajon akkor is így szíven talált volna ez a két sor?
Még aktuálisabb ez a kérdés egy másik szám, a Lily Dreams On esetében. Ez a melódia a sorozat utolsó epizódjának a legvégén hallható, amikor már minden rejtély megoldódott, amikor a frusztrációknak végre vége lehet, és a világ megint normálisnak tűnik. A zárójelenetet kellemes tompaság járja át, Veronica fáradt, de győzedelmes, és hasonló tompasággal kísér el minket a Cotton Mather dala egészen a stáblistáig. Hogy akkor is ilyen szívesen hallgatnám-e a dalt, ha nem társulnának hozzá ezek az élmények, már örökre titok marad, de valami azt súgja, hogy egyébként még végighallgatni sem lett volna türelmem.
A főcímdalról nem is beszélve, amihez kivágták a Dandy Warhols We Used to Be Friends-ének legdögösebb fél percét, a többi merő ismételgetés, és így merő csalódás. Így azonban, hogy már teljesen átjárta a Veronica Mars-érzés, menthetetlenül fel kell hogy kerüljön a teljes dal a lejátszólistára, mi több: még tetszik is.
Ha objektívabban tudtam volna nekikezdeni az albumnak, talán más benyomásokkal értem volna a végére, és mást emeltem volna ki. Azt hiszem azonban, hogy éppen ebben a különös szubjektivitásban rejlik a filmzenék varázsa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése