2009. február 14., szombat

Küzdelem az előítéletek ellen

Robert Plant és Alison Krauss: Raising Sand /2007/

Emlékeztem én arra a videóra, amiben egy szőke lány meg egy szakállas bácsi kószálnak színes luftballonok között egy fülbemászó popslágert énekelve. Amikor azonban realizáltam, hogy ez a bácsi és a Led Zeppelin Robert Plantja egy és ugyanaz a személy, megingott a világba vetett hitem. Hogy lehetséges, hogy az ember, akit a Kashmirban (és még egy kazal másik hatalmas dalban) hallunk, most egy ilyen színes-szagos, felejthető produkcióhoz adja a nevét és a hangját?

Az első sokkból még magamhoz sem tértem, mikor jött a következő. Két nap múlva került sor az idei Grammy-díj-átadóra, ahol a páros nemcsak öt kategóriában volt jelölt, hanem mind az ötben nyert is.

Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán túl hamar ítélkeztem. Egy színes-szagos, felejthető album nem kaszál be öt Grammyt; és úgy képzeltem, Robert Plant is bizonyosan elég intelligens művész ahhoz, hogy meg tudja ítélni, hogy milyen projektekbe ugorjon bele. Valójában talán éppen ez az utóbbi motivált leginkább arra, hogy végighallgassam az egész lemezt: nem akartam csalódni Robert Plantban. Elindítottam az első dalt, és görcsösen reméltem, hogy ha nem is fog tetszeni, utóbb legalább elmondhatom majd, hogy csak a videoklipes Gone, Gone, Gone ilyen populáris és könnyen emészthető dal, a többi pedig jóval mélyebben szánt.

Nagyon kellemes zene -- ez volt az első benyomásom, bár eleinte még mindig nehéz volt mit kezdenem az élménnyel. Aztán lassanként, többedik hallgatásra kezdtek a helyükre kerülni a számok. A Fortune Teller című igazából már elsőre megfogott, mert mérhetetlenül szellemes, és Robert Plant olyan játékossággal énekli, hogy öröm hallgatni. A Please Read the Letter a különös lüktetésén keresztül lopta be magát a szívembe, a Polly Come Home pedig egy nagyon szép film képeit idézi mindig lelki szemeim elé. (A Gone Gone Gone továbbra sem tetszik igazán.)

Sokáig nem értettem, hogy Alison Krauss hogy kerül a képbe, aztán beláttam, hogy mennyire szépen, érzéssel énekel. Később olvastam, hogy már több, mint 20 éve tevékenykedik countryzenészként, és mai napig 26 Grammy-díj birtokosa. Tehát valójában nem is ő társult be Robert Planthoz, ahogyan a kezdő Zepp-rajongó gondolná, hanem éppen fordítva. Amelett azonban, hogy elismerem a hölgy tehetségét, be kell vallanom, hogy bennem keveset mozgatott meg. Ő valahogy nem az én stílusom.

Összességében azért örülök, hogy megismerkedtem ezekkel a felvételekkel, mert így rátaláltam Robert Plant egy másik oldalára,hiszen itt teljesen másként fejez ki érzelmeket, mint a Zepp-dalokban. Becsülöm, amiért ilyen ingoványos talajra merészkedett, és le a kalappal az eredmény előtt.

Nincsenek megjegyzések: